miércoles, 3 de diciembre de 2014

VICENTE CERVERA II










AL QUE QUEDÓ

Siempre hay alguien que se va.
Acarrea el peso de un encuentro
a deshora y, sin gemir, despide
las distancias, desgranando afueras.
Sube al barco y colabora en el desdén
universal, que nos hermana con el ser
del peregrino. Y favorece un tiempo
dilatado, inaccesible a los rencores
y al fracaso. Deja paso así
la envidia al generoso aliento de lo
que vendrá. El que se fue te
deja entre la piedra y la canción
un eco grávido, un poso hecho
de roca y melodía, que te lanza
y te detiene. No habrá lugar
para la faz del maldiciente
si ha sentido la partida como
parte de su ser. Ni la fracción
habrá ofrecido nunca tanta luz
como el entero. Ni lo disperso
tanto don como el global. Siempre hay
piedad y protección para el que parte
porque siempre está el lugar
del que quedó.


ANNAK, AKI MARAD



Valaki mindig éppen elmegy.

Elbírja az alkalmatlankodás

terhét, szó nélkül hátra hagyja

a távolságokat, morzsolja másholléteit.

Hajóra száll, osztozik az egyetemes

megvetésben, mely vérségi kötelékként

fűz a vándorhoz. Szeret elidőzni,

hogy ne legyen mód sem felfortyanásra,

sem kudarcra. Így az irigység

átadja helyét az eljövendő

szellős fuvallatának. Aki elment,

az a kő és a dal között

súlyos visszhangot hagy hátra, szikla-

és dallamtörmeléket, mely elragad

és visszatart. Átkozódó arc

föl sem merül,

ha az indulás ideáját

magáévá teszi. A rész sem

részesül soha annyi fényből,

mint az egész. Nem kap annyit a szétszórt,

mint a teljes. Mindig kímélik,

mindig óvják azt, aki elmegy,

mert mindig ott van annak a helye,

aki marad.




 Durante su lectura el 27 de Septiembre de 2014 en Budapest.




YACIMIENTOS



Yacer, tenderse, estar postrado.

 Legar a cúbito supino nuestra masa

corpórea. Tal semeja el ideal,

a ese deseo parecemos abocados.

El descanso tiende misterioso

a esta manera de representación.

Pareciera como si nuestras extremidades

 rindieran la evidencia de un oscuro

error y procurásemos retroceder

al estado primitivo de la víbora

o el lagarto. La litera del romano,

el diván del persa o la hamaca

tropical, diferentes creaciones

de una misma propensión: el yacimiento.

Cuando observo en mi descanso

que los cuerpos se tienden bajo el sol,

a la brisa del sosiego terminal,

y muestran placentera afirmación

de su ebriedad enajenada, o cuando

al lecho pródigo dos cuerpos se reclinan

para amar. En las siestas estivales,

aturdidos por la sed de no hacer

nada, o esparcidos en la arena

a cielo raso contemplando en majestad

la pulcritud distante de los astros

y la hermosura de otro cuerpo

recostado. Así, yacer es vida

y pujamos cada día por yacer

en el descanso que sereno o convulso

nos adueña. En el término marcado

nos espera algún espacio de quietud

definitiva, que buscaba infatigable

y presurosa la materia desde siempre.

Sin haberla presumido, escucharás

con el ciclo de tus yacimientos

 la oración que alguien te reza.

Deja el libro abierto y túmbate

conmigo en el saber de este descanso

que no pesa. 



FEKVÉSEK


Elfeküdni, elnyúlni, elheverni.
Örök-hanyatt hátunkra hagyni
testünk súlyát. Ez a leginkább ideális,
úgy tűnik, efelé törekszünk.
Titokzatos módon a pihenés
legtöbbször így jelenik meg.
Mintha végtagjaink
lelepleznének egy sötét
titkot, mintha szeretnénk visszajutni
a kígyó vagy a gyík kezdetleges
állapotába. A római kerevet,
a perzsa díván és a trópusi
függőágy egyazon hajlam különböző
megnyilvánulásai: a fekvésé.
Amikor pihenés közben megfigyelem,
hogy a testek kifekszenek a napra,
a végső enyhület fuvallatára,
és vidáman igenlik újra
őrült részegségüket, vagy mikor
két test dől pazar ágyra
egymást szeretni. Nyári szieszták idején,
kábultan a semmittevés
szárnyától, vagy a homokon itt is, ott is,
amint fenségesen szemlélik a puszta égen
a csillagok távoli tisztaságát
és egy másik heverő test
szépségét. Így hát a fekvés maga az élet,
nap mint nap hajtunk, hogy aztán
derűsen vagy görcsösen úrrá
legyen rajtunk az álom. Egy adott pillanatban
végső nyughely vár ránk, amely iránt
a kezdet kezdetétől az anyag
lankadatlan igyekszik.
Sosem gondoltad volna, de hallod
az érted rebegett imát
fekvéseid sorozata alatt.
Hagyd nyitva a könyvet és heverj
ide mellém, tudod jól, mennyire könnyű
ez az álom.





                              *Traducción de András Imreh,
de "El alma oblicua" (Verbum, 2003) 



*Para leer el texto en que Gabriella Menczel 
habla del poemario, pinchad aquí.


No hay comentarios:

Publicar un comentario